Ajtócsapkodás helyett...

Mindenkivel előfordult már, hogy egy ártatlannak induló vita ajtócsapkodással és durva sértegetésekkel zárult. Egyik fél sem így tervezte, ám valamilyen érthetetlen okból, mégis így alakult a dolog. Sok apró észrevehetetlen lépés vezet a tányértöréshez, általában olyan félmondatok, szurkálódások, amikről nem is gondolnánk, mennyire mérgezőek lehetnek egy vitában, hosszútávon pedig a kapcsolatban.

„Ezt csak azért mondod, mert egy beszari alak vagy”, „gyerekes vagy”, „olyan szarrágó vagy, mint az apád”, „ne hisztizz”, „mindig ezzel próbálkozol… bőgéssel nem oldasz meg semmit, van valami konstruktív ötleted is?” – néhány kiragadott szösszenet azokból a mondatokból, amik biztosan segítenek abban, hogy este lefekvéskor a közös ágyban széles határvonal képződjön az ágy „bérlői” között.

Miről is szólnak ezek a mondatok? A tényleges mondanivaló, ami ezek mögött a kijelentések mögött nem is annyira rejtőzik, mint inkább provokál, arról mesél, hogy a másik egy lehetetlen alak, valamit rosszul csinál, rosszul gondol, rosszul érez.

Egy szituációból arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy a másik egy szar alak, egyszerű és kényelmes választás, a megoldáshoz azonban egy arasznyival sem visz közelebb. Ha úgy vesszük, ezt a fordulatot a probléma jegelésének is tekinthetjük, „úgysem változik semmi, mert te ilyen vagy”. Ezzel a sértő fél azt mondja: nincs mit tennem, mert te úgyis rossz vagy, majd ezután kényelmesen hátra is dőlhet, és tovább rágódhat azon, milyen szörnyű ember is a partnere. De hát legyünk őszinték: előfordulhat, hogy hülyeséget csinálunk, ki nem csinál? Előfordulhat, hogy másképp gondolkodunk – meglepő lenne, ha nem így volna. Ezen a két fronton az érett felnőtt ember megteszi, hogy végiggondolja a lehetőségeket, álláspontokat, és alapos mérlegelés után vagy változtat a viselkedésén és állásfoglalásán, vagy nem. De amit érzünk, azzal kapcsolatban felesleges vitába bocsátkozni. Ez nem vita kérdése, ez tény.

Kétségbe vonni a másik érzéseit, bátorság, ámde önzőségről árulkodik. Partnerünk érzelmeinek negálásával megbántjuk őt. Az érzelmek tudatos manipulálására, sajnos, csak csekélyke részben van módunk, az oroszlánrésze azonban még a kutatók számára is ismeretlen folyamatok mentén szerveződik. Az érzelmek jogosságát tehát nem lehet kétségbe vonni, ezek tények. Ha ezt valaki nem képes elfogadni, az jó eséllyel képtelen lesz arra, hogy egy kényes helyzetet komprumisszumkészen kezeljen. Nyilván nehéz elfogadni, hogy a másik csalódott, dühös, kiábrándult, ezért a belső feszültségeink csökkentése érdekében hajlamosak vagyunk rá, hogy félreértelmezzük a partnerünk negatív érzéseit. Gondolhatjuk azt, hogy lám-lám, már megint nem csináltam valamit jól, ami rosszabb esetben olyan végkövetkeztetéssel érhet véget, hogy rossz ember vagyok, nem vagyok elég jó, képtelen vagyok megfelelni… Illetve gondolhatjuk azt is, hogy hálátlan dög, hogy nem szeret úgy, ahogy vagyok.

A helyzet, amikor álláspontjaink nem egyeznek, mindig feszültséggel terhes. Minél nehezebben összeegyeztethetők szempontjaink, annál tehetetlenebbnek érezhetjük magunkat. A tehetetlenség érzése abból fakad, hogy azt gondoljuk, a másik nem érti, amit mondani akarok, amit meg akarok értetni vele. Az ember alapvetően önző. Mindannyian arra vágyunk, hogy a mi igazunk győzedelmeskedjen. A provokációink célja, hogy előnyös helyzetbe kerüljünk, vagyis ha a másik bekapja a csalit, és agresszíven, (viszont) támadólag lép fel, azzal megteszi nekünk azt a szívességet, hogy beteljesíti állításunkat: valóban gyönge ember. Ebben az esetben alapvetésem (ő egy szar ember) bizonyítást nyer, és ekkor már tovább dédelgethetem magamban az igazam. Ha visszavonulót fúj, kiütéssel győztünk! Ez azonban a másik fél nézőpontjának elvesztésével jár, és mivel neki nem volt alkalma, hogy érveljen, az ezzel járó belső feszültség elraktározódik és garantáltan növeli a következő égiháború kirobbanásának esélyét.

A spirál bejáratott: könnyű és forgatókönyvszerű megoldások sorozata, ami nélkülöz mindenféle önreflexiót, és ezáltal egyre távolabb visz a helyzet megoldásától. Néhány apró dolgot szem előtt tartva azonban szabályozott mederben tarthatjuk a vitát, és minimalizálhatjuk az érzelmi feszültséget. Ennek a hozzáállásnak a legfontosabb alapköve, hogy nem a másikat bíráljuk, hanem az eseményeket és a saját érzelmeinket helyezzük a kommunikációnk fókuszába.

Ili baromira dühös Attilára, mert Attila reggelente cipőben szalad vissza a lakásba telefonjáért. Ha Ili a provokatív spirál mellett dönt, azt mondja, ”Attila! Akkora egy lusta disznó vagy, hogy nem bírod soha levenni a cipődet”. Ha azonban a konstruktívan viselkedik, ekképpen fejezi ki magát: „Elképesztően dühös vagyok rád, amikor áttrappolsz a szőnyegen a koszos cipőddel, mert ilyenkor azt érzem, figyelmen kívül hagyod, amit kértem”.

Azért ez egészen másképp hangzik nem? Sokkal kevésbé megy fel az emberben a pumpa, és emiatt jóval több, a helyzet megoldásához szükséges, hasznos információ tud átjutni. Ennek az az oka, hogy a második esetben Ili az adott helyzetre fókuszál, nem általánosít, és Attila viselkedésére vonatkozóan fogalmaz meg kritikát, nem pedig Attila személyiségét bírálja. Ha a konkrét eseményeket vesszük górcső alá, jóval nagyobb eséllyel találhatunk rá azokra kritikus pontokra, amik konfliktust generálnak, és ez esetben már tudjuk, hol kell változtatnunk. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy sokkal könnyebb tényekről vitatkozni (átmentél a szőnyegen), mint homályos célozgatásokról, általánosításokról tárgyalni (lusta vagy), ezeknél ugyanis nincsenek konkrét kapaszkodóink. Ili ezen kívül megtett egy kulcsfontosságú lépést: kifejezte negatív érzéseit. Sokszor ez az egyik legnehezebb lépés, ugyanis a negatív érzéseinket gyengeségként élhetjük meg, kifejezésük, azonban segíthet a másik fél számára megérteni, hogy viselkedése milyen hatással van ránk. Mindezek mellett megtehetjük, hogy kéréssel fordulunk a másikhoz, megfogalmazzuk szükségleteinket, ezzel ugyanis elébe mehetünk a konfliktus fokozódásának.

Természetesen mindezt nehéz tudatosan végiggondolni egy-egy melegebb helyzetben, nehéz ellenállni, hogy felüljünk a provokációnak, és a sértő megjegyzésekre is hideg fejjel, a helyzetre koncentrálva reagáljunk. Azonban ez az egyetlen konstruktív megoldás, ami által közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Érdemes egy próbát tenni, a többi már lépésről lépésre megy.

Jóga és a határok- út az áhimsza felé

Ha bemegyünk egy jóga órára, az óra alkalmával biztos, hogy szóba kerülnek a határok. Ilyenkor leggyakrabban a fizikai határokról esik szó, vagyis a test rugalmasságának, erejének, teljesítőképességének tiszteletben tartásáról. „Tartsd tiszteletben a tested határait”. Egyszerű és tömör instrukció, aminek betartásához rengeteg figyelemre, tapasztalatra és elfogadásra van szükség.

Hogyan juthatunk odáig, hogy tiszteletben tartsuk testünk határait?

Csoportos gyakorlások során több különböző fizikai és lelki állapotban lévő ember gyűlik össze. Az, hogy lassan megismered csoporttársaidat, az oktatót, idővel tagjává válsz egy közösségnek. Az ember társas lény és a mai világban egyre ritkábban van mód és lehetőség, hogy közösséghez tartozzunk. A közösségi érzés, a csoport megtartó ereje motiválólag hathat az egyes csoporttagokra, hogy alkalomról alkalomra újra és újra eljöjjenek jógázni. A közösség tehát erőforrásként működhet, hogy időt és energiát fordítsunk saját magunkra. A jóga azonban egyéni műfaj, a jóga célja a befelé figyelés, saját magunk megismerése, saját határaink tiszteletben tartása. Talán a legnehezebb dolog, hogy a figyelmünket kívülről befelé irányítsuk. A figyelmet leginkább azért nehéz magunkra irányítani, mert önmagunkat általában környezetünkhöz mérten határozzuk meg („szebb hajam van, mint neki”, „pontosabban tudom megcsinálni a lefelé néző kutyát, mint a szomszédom”). Ez persze növelheti önbecsülésünket, amennyiben a csoporthoz képest jobbnak ítéljük magunkat, és csökkentheti akkor, ha úgy értékeljük, hogy elmaradunk csoporttársainkhoz képes. Nehéz megtennünk, hogy környezetünket kizárva csak magunkra figyelünk. Egy frissen betérő gyakorló körbenéz és azt látja, hogy a „francba, itt van ez a duci nő, és ő ki tudja nyújtani a lábát, mint én, míg nekem az is nehéz, hogy ülve maradjak”. Ez az az időszak, amikor a fizikai testet korlátként éljük meg. Mindaddig azonban nem tudunk közelebb kerülni sem magunkhoz, sem határainkhoz, sőt saját szükségleteinkhez sem, amíg ezt a duális (jó- rossz), és értékelő attitűdöt nem tudjuk elengedni. Amíg meg nem tudjuk engedni magunknak, hogy a dolgokat az önnön teljeségükben és aktuális valóságukban szemléljük. Talán ez az egyik legnehezebb dolog a jóga gyakorlása során, hogy a külső értékmérők helyett befelé forduljunk. Ebben a folyamatban gyakran testünk adja meg a kulcsfontosságú előrelépést, amikor is egy bizonyos idő múltán rádöbbenünk, hogy például lábunkat már kicsit jobban ki tudjuk nyújtani. Ez az első olyan mérföldkő, amikor a figyelmünk a külvilág felől befelé fordul, amikor a belső fejlődés útjára lépünk. Ez azonban még mindig csak a fizikai szint, amikor is testünk lehetséges eszközzé válik. Talán pont erre utal a jóga szó egy kevéssé ismert definíciója: igába hajt. Innentől a saját testünk válik értékmérővé, vagyis az, hogy mire képes a testem, meddig tudom kitolni teljesítő képességeim határát. Az önbecsülésben és az önértékelésben ez nagy előrelépés, mivel az emberben tudatosul, hogy képes a fejlődésre. A fejlődés képessége és ennek tudatosulása azonban még csak az első lépés. A fejlődést ekkor egy lineáris folyamatnak látjuk, ami előrelépések sorozat. A fejlődés még mindig egyfajta orientációt testesít meg, hogy egyre jobbá és jobbá kell válnom. Ebben az időszakban a külső értékekről, már a belső ideálok felé tolódik el a figyelmi fókusz, vagyis, hogy milyenné szeretnék válni (olyan jógás szeretnék lenni, aki képes tökéletesen kivitelezni a lefelé néző kutyát). Ilyenkor válnak kulcsfontosságúvá a határok. 

A határok, amik ebben a szakaszban gátló tényezőkké válnak. A határok, amik meggátolnak abban, hogy fejlődésünk zökkenőmentesen haladjon előre. Ilyenkor tehát testünkkel kapcsolatosan vegyes érzelmeink lehetnek. Amikor testünk „jó” állapotban van a fejlődés lehetőségét, azonban mikor fáradt, kimerült, feszült akkor a hátráltató tényezőt látjuk benne. A fejlődés iránti vágy arra sarkallhat minket, hogy határainkat átlépjük, meghaladjuk saját magunkat. Ez az időszak a határok átlépésének ideje. A fejlődés zászlaja alatt átlépjük testünk teljesítő képességét. Ez egy természetes állapot és az önismeretben is előrevivő lehet, azonban a sérülés veszélyét rejti magában. Határaink ugyanis folyamatosan változnak. Aktuális fizikai állapotunkat ugyanis rendkívül sok dolog befolyásolja, az aktuális mentális és lelki állapoton keresztül egészen az időjárásig. Az ember természeténél fogva a biztonságra és az állandóságra törekszik, így perspektíva váltásra és elfogadásra van szükség ahhoz, hogy elfogadjuk, nem lehetünk mindig topon. Amikor ez a szemléletváltás bekövetkezik, képessé válunk arra, hogy alázatosan viseltessünk saját testünk iránt. Ez az állapot, amikor képesek vagyunk a határainkra a maguk teljességében tekinteni. Nem akadályként tekintünk rájuk, hanem tényként, ami együtt jár egyfajta érzelemmentes viszonyulással is. Az érzelmi bevonódás megszűnésével képessé válunk a dolgok pontos és reális érzékelésére. Ekkor világossá válik, hogy határaink tekintetében nincs állandóság, mindig az aktuális állapotunk függvénye. Ez egy hatalmas lépés, ugyanis ekkor már képessé válunk arra, hogy saját szükségleteinket állítsuk az értékmérés origójába. Amikor idáig jut valaki, képessé válik arra, hogy megengedje magának, hogy elengedje a fejlődés lineáris szemléletét. Megszületik a magunkkal kapcsolatos türelem, tisztelet és alázat. A testünk és határaink ekkor értékes jelzőberendezéssé válnak, amely jó iránymutatásul szolgál aktuális mentális és szellemi állapotunkkal kapcsolatban. Határaink elfogadásával és tiszteletben tartásával képessé válunk arra, hogy megérkezzünk az itt és mostba.