Ünnepélyes fogadom…

 Az elmúlt héten, mint gondolom, sokan tudjátok, az Amerikai Egyesült Államok teljes területén legálissá vált a melegek házasságkötése. Azt gondolom, az egész világot felbolygatta ez a fejlemény. A támogatók mellett sok ellenvélemény is napvilágot látott. A pesszimista hang lényegét, ami engem a leginkább megragadott valahogy úgy lehetne összefoglalni, hogy „nem is a házasságról van itt szó, nem ez a lényeg, sokkal inkább a melegek emberi jogai”. Egyszerűen megdöbbentem. A világ egy közgondolkodást jelentősen meghatározó nagyhatalma olyan alapvető jogot adott az ott élő meleg közösségek tagjainak, mint az, hogy élethosszig tartó esküt tegyenek egy másik embernek, amit az állam szentesít. 

Mit is üzentek a döntéshozó a melegek felé? Nem mást, mint annyit, hogy ti is közénk tartoztok, teljes jogú amerikai állampolgárok vagytok. De mit is jelent minden egyes meleg számára az, hogy jogot kapott a házasságkötésre? 

A házasság nem új keletű intézmény. A kezdeti időkben gazdasági közösségként funkcionált, ergo két család összerakta, amije van és úgy forgatták tovább a javakat. A romantikus vonala, az csak nem annyira távoli múltban kapott jelentősebb hangsúlyt. Manapság pedig problémamegoldó közösség léte kezd egyre inkább kidomborodni. Akárhonnan is nézzük, a házasság nem könnyű dolog. Egy másik emberrel együttműködve kell eltölteni az élet hátralévő részét. Szinte már közhely, hogy van fent és lent. Vannak pillanatok, amikor csak véletlen és az apátia tartja egyben a két embert, és van, amikor a lelkeknek is megadatik, hogy egy pillanatra összeolvadjanak. 

Amikor az ember Igent mond, érett fiatal felnőttként tudatában van mindennek. Tudja, hogy azt, hogy lesz olyan pillanat, amikor haraggal gondol vissza erre az eskütételre, és átkozza azt az I betűs szót, amit akkor önmagával teljes egyetértésben mondott ki. De tudja azt is, hogy lesz rengeteg olyan pillanat, amikor hálát ad, hogy ezzel az emberrel kötötte össze az életét. 

Az eskü egy kapocs. Valamilyen számomra fontos közösség előtt esküt tenni erős kapocs. Az eskü a kapocs, a közösség pedig a pecsét rajta.  

 

 

A szkeptikus felszólaló azzal érvelt, hogy a házasság csak egy papír. Ez nem így van. Sok nem házas párból életük alkonyán tör ki annak fájdalma, hogy nem kötötték össze éltük, és annál katartikusabb az élmény, amikor ezt immár deres hajjal mégis megteszik. 

A házassági esküben kifejezzük a másik felé, hogy őt, akarjuk, és ami talán még fontosabb, hogy úgy szeretjük, ahogy van. Az eskü pillanatában az ember megéli azt, hogy elfogadják mindenestől, és megtapasztalhatja az egyediség és megismételhetetlenség érzését. Ebben a lelki meztelenségben válik a két ember a tanúk előtt egy párrá. Ez a pillanat a lelkek találkozásának egy olyan pillanata, amihez erőforrásként lehet majd nyúlni a nehéz idők során. 

Ha egy kicsit távolabbról szemlélődünk, akkor a házasság egy nem is akármilyen, hanem egy kiemelt rituálé. A rituálé egy meghatározott forgatókönyv szerint zajló ünnepi esemény, amelyek már a civilizációk kialakulásakor is fontos mérföldkövei voltak az életnek. Ezeknek az ünnepségeknek egyik fontos eleme a beavatás volt. A beavatás manapság már csak szertartásos, és játékos formában nyilvánul meg az esetek többségében, korábban azonban, hogy finoman fogalmazzak, a házasságkötésnél is vérre ment a játék. Míg a felnőtté válási szertartások az egyént, mint individuumot ünnepelték, addig a házasságkötés a két egyént, mint egy új családi közösség tagját ünnepelték és ünneplik ma is. A rituálék, ünnepek nagyon fontos szerepet játszanak a családi közösségi érzés és a családi identitás kialakulásában, márpedig az ifjú párnak ez az első közös ünnepe, ami éppen a kettőjük családdá formálódását ünnepli. 

 Összességében tehát azt gondolom, hogy a döntés, amit az USA a múlt héten meghozott, az nem csak az egyéni, de párkapcsolati és közösségi szinten is nagy változásokat hozott az amerikai polgárok életébe. Azt gondolom, hogy az amerikai melegek nagy ajándékot, és nagy segítséget kaptak ezzel az önelfogadás és az elfogadás terén egyaránt. Lehetőséget kaptak arra, hogy kívülről felesleges ceremóniának tűnő, belülről azonban egy belső elköteleződés által erőforrást nyerjenek egy család alapításhoz. Akármilyen indokok is vezérelték a döntéshozókat, a döntés által sok emberről szakadtak le hatalmas terhek. Örüljünk most ennek!

Egy asztal egy szék egy tányér egy kanál

A minap egy erdélyi történetet hallottam. A kalotaszegi régió egyik régi erődtemplomában egy érdekes ötlettel álltak elő az egyházfők, mikor több házaspár jelentkezett azzal a szándékkal, hogy válni szeretnének. A párt 2 hétre bezárták az erőd egyik szobájába, ahol csupán egy ágyat, egy asztalt, egy széket, egy kanalat, egy tányért kaptak. Mindenből egyet. A módszer olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy háromszáz év alatt csupán egyetlen pár döntött úgy, hogy nem állnak el a válási szándékuktól.

Ahogy ezt a történetet hallgattam mosolyognom kellett. Öröm volt újra hallani a régiek értékei felől. Ez a történet, ez a megoldási forma annyi bölcsességet hordoz magában, amiből sokat gazdagodhat az ember. Manapság a házasságok fele végződik válással. Mi történhetett a világgal az utóbbi évszázadokban, mi történhetett az emberekkel, hogy ilyen arányban nem tudnak kitartani egy olyan kapcsolat mellett, amire egyszer, tegyük fel, szabad választásból igent mondtak.

Két ember valószínűleg soha nem passzol egymáshoz teljes mértékben, de ahogy Popper Péter mondta: mindenki életében van néhány ember, akikből hosszas munka és odafigyelés árán lehet egy társ, aki elkísér egy életen át. Mindenkinek vannak olyan kellemetlen szokásai, amikkel könnyebb- nehezebb együtt élni. Sokszor azonban az a helyzet, hogy a szokások, amik a másikban zavarnak nem feltétlenül rosszak, pusztán eltérnek attól a megszokottól, ami nekünk otthonos. Természetesen egy testi lelki értelemben bántalmazó szokás nincs rendben. Az ember megteheti, hogy elfogadja és együtt él vele, de ha kilép belőle, attól nem lesz kevéssé kompromisszum kész, nem lesz gyáva. Amikor az ember igent mond egy kapcsolatra, azt mérlegeli, hogy mennyire élhetőek számára a másik más fajta szokásai, illetve mennyire érez kompromisszum készséget párjában közös szokásaik alakításában. A közös szokások pedig nagyon fontosak, ezek azok a szálak ugyanis, amik mentén az intimitás elmélyül, és a kapcsolat bensőségessé, egyedivé és megismételhetetlenné válik.

Ám ahogy az embert az élete során különböző hatások, benyomások érik, egyre formálódik. Mivel folyamatosan kapcsolatban élünk környezetünkkel, a világról szerzett tapasztalataink mentén mi is folyamatosan alakulunk, átalakulunk. A változás elkerülhetetlen. Épp egy ismerősöm mesélte megdöbbenve saját magán, hogy világ életében rendkívül rendetlen volt, aztán mióta elköltözött szüleitől minden élére van állítva az otthonában. Ez teljesen rendben, a változás szükségszerű, ha alkalmazkodni akarunk a világhoz, amiben élünk. A kapcsolatban ott kezdődnek a feszültségek, amikor az egyik félnek megfelelnek a kialakított szokások, a másik viszont saját változásának hatására új szabályokat szeretne kialakítani a kapcsolatban. Ilyenkor az ember két dolgot tehet, vagy homokba dugja a fejét, vagy aktívan cselekszik, és vitába bocsátkozik. A kapcsolat szerepe, hogy védelmet, biztonságot nyújtson a benne élőknek, hogy legyen olyan közeg, ahol az ember otthonosan, teljesen lemesztelenítve is biztonságban lehet jelen. Ha azt érzem nem kapok elég odafigyelést, nem vagyok meghallgatva, a biztonság vára omladozni kezd, ez márpedig konfliktushoz vezet.

A kapcsolat sikeres kimenetelét az határozza meg, hogy mennyire tudunk együtt haladni, mennyire tudunk kommunikálni egymással, mennyire tudunk közösen szokásokat kialakítani, és mennyire vagyunk rugalmasak, hogy ezek a közös szokások az idő múlásával kövessék saját változásainkat. Ha belemerevedünk a kapcsolat elején kialakított megszokásinkba, elvesztjük a kapcsolatot társunkkal.

Mivel az emberi kapcsolatokban jelentős szerepet játszanak az érzelmek és nem pusztán a fizikai aktus határozza meg érzelmi kötelékeinket, az ösztönökön túl a szellem, és a lélek is fontos szerepet játszik a kapcsolat alakulásában. Az ösztön és a szellem szükségletei néha ellentmondanak egymásnak. Néha a testem, és itt nem szexuális tárgyként tekintek a testre, másra vágyik, mint amit a szellemem helyesnek tart. Akkor tudok harmonikusan működni, amikor a testi és lelki szükségleteim összhangban vannak. Ugyanez jellemző kapcsolatainkra is, akkor tudunk egy kapcsolatban kiegyensúlyozottan működni, ha testileg, lelkileg rendben vagyunk magunkkal. A harmonikus párkapcsolatban segítséget tudok kérni páromtól, amikor ez a belső egyensúly felborul, és ő erre képes reagálni. A kapcsolat akkor romlik meg, akikor ez az adok-kapok, dolog felborul. Ha az egyik fél csak adja az energiát a kapcsolatba, ami lehet figyelem, türelem, odafordulás, aktivitás a mindennapokban, akkor egy idő után elfárad, lemerülnek energiaraktárai. Akár lelkileg, akár fizikailag fárad el, felborul a belső egyensúlya, és ekkor először feszültté, majd elégedetlenné válik. A negatív érzéseinket pedig hajlamosak vagyunk szeretteinkre vetíteni, mert velük kapcsolatban megvan az a bizalom, az a kötelék, ami elbírja ezt a fajta terhelést. A kötelék teherbírása azonban nem végtelen, egy idő után, ha belegondolsz, egy nadrág is elkezd kikopni, elfárad az anyag. A kapcsolati kötelék szálai is így gyengülnek, ha nem ápoljuk őket. Minél több ilyen szálacska szakad el, annál kevesebb marad, ami összetartja a kapcsolatban lévő embert, és ami életben tartja a kapcsolatot. Általában, amikor az ember először kimondja a válás tényét, valójában nem feltétlenül voksolna emellett a lelke. Ez egy jelzés: hahó, a határaimat feszegetem!

Kicsit térjünk vissza a történetre! Mi történt abban a két hétben a két ember között? Adott egy szoba egy ággyal, egy asztallal, egy székkel, egy tányérral és két dühös, elégedetlen, csalódott emberrel. Mindketten dühösek a társukra, és ami talán, nem annyira nyilvánvaló: magukra, elégedetlenek az életükkel (az ember érzelmileg nehéz helyzetekben gyakran túlzásokba esik), és csalódtak kapcsolatukban, a másikban és saját magukban. Összezárva, és egymásra utalva állnak egymással szemben egy zárt szobában. Ilyenkor az ember ösztönei kerekednek felül, alvás, étel, ital. Ezek alapszükségletek. Azonban az összekovácsolás módszerét jól kitalálták öregeink, a kapcsolati kötelék utolsó szálait felhasználva az elveszett empátiát igyekszenek előcsalogatni a felekből. A helyzetből nem lehet menekülni, meg kell oldani. És talán ez az, amit manapság olyan gyakran terhesnek élünk meg. A mindennapi rohanás mellett sokszor nincs energiánk empatikusnak, türelmesnek lenni, odafordulni a másikhoz. Az egésznapi stressz után nincs energiánk a nyakunkba venni a vitákkal járó feszültséget is. Pedig ha fontos számunkra a másik, és fontos, hogy egy otthonos, harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatban éljünk, akkor erre meg kell teremtenünk bizonyos tartalékot. Vannak olyan időszakok, amikor ez könnyebb, és van, amikor nehezebb. Ha mindkét fél fontosnak tartja, hogy erre odafigyeljen, akkor ezzel jóval megnövelik az együtt maradás valószínűségét. Garancia nincs semmire sem, háromszáz év alatt két pár mégis a válás mellett döntött, de ha ilyen nagy részben vagyunk képesek befolyásolni kapcsolatunk alakulását, akkor miért ne élnénk vele?

Ajtócsapkodás helyett...

Mindenkivel előfordult már, hogy egy ártatlannak induló vita ajtócsapkodással és durva sértegetésekkel zárult. Egyik fél sem így tervezte, ám valamilyen érthetetlen okból, mégis így alakult a dolog. Sok apró észrevehetetlen lépés vezet a tányértöréshez, általában olyan félmondatok, szurkálódások, amikről nem is gondolnánk, mennyire mérgezőek lehetnek egy vitában, hosszútávon pedig a kapcsolatban.

„Ezt csak azért mondod, mert egy beszari alak vagy”, „gyerekes vagy”, „olyan szarrágó vagy, mint az apád”, „ne hisztizz”, „mindig ezzel próbálkozol… bőgéssel nem oldasz meg semmit, van valami konstruktív ötleted is?” – néhány kiragadott szösszenet azokból a mondatokból, amik biztosan segítenek abban, hogy este lefekvéskor a közös ágyban széles határvonal képződjön az ágy „bérlői” között.

Miről is szólnak ezek a mondatok? A tényleges mondanivaló, ami ezek mögött a kijelentések mögött nem is annyira rejtőzik, mint inkább provokál, arról mesél, hogy a másik egy lehetetlen alak, valamit rosszul csinál, rosszul gondol, rosszul érez.

Egy szituációból arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy a másik egy szar alak, egyszerű és kényelmes választás, a megoldáshoz azonban egy arasznyival sem visz közelebb. Ha úgy vesszük, ezt a fordulatot a probléma jegelésének is tekinthetjük, „úgysem változik semmi, mert te ilyen vagy”. Ezzel a sértő fél azt mondja: nincs mit tennem, mert te úgyis rossz vagy, majd ezután kényelmesen hátra is dőlhet, és tovább rágódhat azon, milyen szörnyű ember is a partnere. De hát legyünk őszinték: előfordulhat, hogy hülyeséget csinálunk, ki nem csinál? Előfordulhat, hogy másképp gondolkodunk – meglepő lenne, ha nem így volna. Ezen a két fronton az érett felnőtt ember megteszi, hogy végiggondolja a lehetőségeket, álláspontokat, és alapos mérlegelés után vagy változtat a viselkedésén és állásfoglalásán, vagy nem. De amit érzünk, azzal kapcsolatban felesleges vitába bocsátkozni. Ez nem vita kérdése, ez tény.

Kétségbe vonni a másik érzéseit, bátorság, ámde önzőségről árulkodik. Partnerünk érzelmeinek negálásával megbántjuk őt. Az érzelmek tudatos manipulálására, sajnos, csak csekélyke részben van módunk, az oroszlánrésze azonban még a kutatók számára is ismeretlen folyamatok mentén szerveződik. Az érzelmek jogosságát tehát nem lehet kétségbe vonni, ezek tények. Ha ezt valaki nem képes elfogadni, az jó eséllyel képtelen lesz arra, hogy egy kényes helyzetet komprumisszumkészen kezeljen. Nyilván nehéz elfogadni, hogy a másik csalódott, dühös, kiábrándult, ezért a belső feszültségeink csökkentése érdekében hajlamosak vagyunk rá, hogy félreértelmezzük a partnerünk negatív érzéseit. Gondolhatjuk azt, hogy lám-lám, már megint nem csináltam valamit jól, ami rosszabb esetben olyan végkövetkeztetéssel érhet véget, hogy rossz ember vagyok, nem vagyok elég jó, képtelen vagyok megfelelni… Illetve gondolhatjuk azt is, hogy hálátlan dög, hogy nem szeret úgy, ahogy vagyok.

A helyzet, amikor álláspontjaink nem egyeznek, mindig feszültséggel terhes. Minél nehezebben összeegyeztethetők szempontjaink, annál tehetetlenebbnek érezhetjük magunkat. A tehetetlenség érzése abból fakad, hogy azt gondoljuk, a másik nem érti, amit mondani akarok, amit meg akarok értetni vele. Az ember alapvetően önző. Mindannyian arra vágyunk, hogy a mi igazunk győzedelmeskedjen. A provokációink célja, hogy előnyös helyzetbe kerüljünk, vagyis ha a másik bekapja a csalit, és agresszíven, (viszont) támadólag lép fel, azzal megteszi nekünk azt a szívességet, hogy beteljesíti állításunkat: valóban gyönge ember. Ebben az esetben alapvetésem (ő egy szar ember) bizonyítást nyer, és ekkor már tovább dédelgethetem magamban az igazam. Ha visszavonulót fúj, kiütéssel győztünk! Ez azonban a másik fél nézőpontjának elvesztésével jár, és mivel neki nem volt alkalma, hogy érveljen, az ezzel járó belső feszültség elraktározódik és garantáltan növeli a következő égiháború kirobbanásának esélyét.

A spirál bejáratott: könnyű és forgatókönyvszerű megoldások sorozata, ami nélkülöz mindenféle önreflexiót, és ezáltal egyre távolabb visz a helyzet megoldásától. Néhány apró dolgot szem előtt tartva azonban szabályozott mederben tarthatjuk a vitát, és minimalizálhatjuk az érzelmi feszültséget. Ennek a hozzáállásnak a legfontosabb alapköve, hogy nem a másikat bíráljuk, hanem az eseményeket és a saját érzelmeinket helyezzük a kommunikációnk fókuszába.

Ili baromira dühös Attilára, mert Attila reggelente cipőben szalad vissza a lakásba telefonjáért. Ha Ili a provokatív spirál mellett dönt, azt mondja, ”Attila! Akkora egy lusta disznó vagy, hogy nem bírod soha levenni a cipődet”. Ha azonban a konstruktívan viselkedik, ekképpen fejezi ki magát: „Elképesztően dühös vagyok rád, amikor áttrappolsz a szőnyegen a koszos cipőddel, mert ilyenkor azt érzem, figyelmen kívül hagyod, amit kértem”.

Azért ez egészen másképp hangzik nem? Sokkal kevésbé megy fel az emberben a pumpa, és emiatt jóval több, a helyzet megoldásához szükséges, hasznos információ tud átjutni. Ennek az az oka, hogy a második esetben Ili az adott helyzetre fókuszál, nem általánosít, és Attila viselkedésére vonatkozóan fogalmaz meg kritikát, nem pedig Attila személyiségét bírálja. Ha a konkrét eseményeket vesszük górcső alá, jóval nagyobb eséllyel találhatunk rá azokra kritikus pontokra, amik konfliktust generálnak, és ez esetben már tudjuk, hol kell változtatnunk. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy sokkal könnyebb tényekről vitatkozni (átmentél a szőnyegen), mint homályos célozgatásokról, általánosításokról tárgyalni (lusta vagy), ezeknél ugyanis nincsenek konkrét kapaszkodóink. Ili ezen kívül megtett egy kulcsfontosságú lépést: kifejezte negatív érzéseit. Sokszor ez az egyik legnehezebb lépés, ugyanis a negatív érzéseinket gyengeségként élhetjük meg, kifejezésük, azonban segíthet a másik fél számára megérteni, hogy viselkedése milyen hatással van ránk. Mindezek mellett megtehetjük, hogy kéréssel fordulunk a másikhoz, megfogalmazzuk szükségleteinket, ezzel ugyanis elébe mehetünk a konfliktus fokozódásának.

Természetesen mindezt nehéz tudatosan végiggondolni egy-egy melegebb helyzetben, nehéz ellenállni, hogy felüljünk a provokációnak, és a sértő megjegyzésekre is hideg fejjel, a helyzetre koncentrálva reagáljunk. Azonban ez az egyetlen konstruktív megoldás, ami által közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Érdemes egy próbát tenni, a többi már lépésről lépésre megy.

Jóga és a határok- út az áhimsza felé

Ha bemegyünk egy jóga órára, az óra alkalmával biztos, hogy szóba kerülnek a határok. Ilyenkor leggyakrabban a fizikai határokról esik szó, vagyis a test rugalmasságának, erejének, teljesítőképességének tiszteletben tartásáról. „Tartsd tiszteletben a tested határait”. Egyszerű és tömör instrukció, aminek betartásához rengeteg figyelemre, tapasztalatra és elfogadásra van szükség.

Hogyan juthatunk odáig, hogy tiszteletben tartsuk testünk határait?

Csoportos gyakorlások során több különböző fizikai és lelki állapotban lévő ember gyűlik össze. Az, hogy lassan megismered csoporttársaidat, az oktatót, idővel tagjává válsz egy közösségnek. Az ember társas lény és a mai világban egyre ritkábban van mód és lehetőség, hogy közösséghez tartozzunk. A közösségi érzés, a csoport megtartó ereje motiválólag hathat az egyes csoporttagokra, hogy alkalomról alkalomra újra és újra eljöjjenek jógázni. A közösség tehát erőforrásként működhet, hogy időt és energiát fordítsunk saját magunkra. A jóga azonban egyéni műfaj, a jóga célja a befelé figyelés, saját magunk megismerése, saját határaink tiszteletben tartása. Talán a legnehezebb dolog, hogy a figyelmünket kívülről befelé irányítsuk. A figyelmet leginkább azért nehéz magunkra irányítani, mert önmagunkat általában környezetünkhöz mérten határozzuk meg („szebb hajam van, mint neki”, „pontosabban tudom megcsinálni a lefelé néző kutyát, mint a szomszédom”). Ez persze növelheti önbecsülésünket, amennyiben a csoporthoz képest jobbnak ítéljük magunkat, és csökkentheti akkor, ha úgy értékeljük, hogy elmaradunk csoporttársainkhoz képes. Nehéz megtennünk, hogy környezetünket kizárva csak magunkra figyelünk. Egy frissen betérő gyakorló körbenéz és azt látja, hogy a „francba, itt van ez a duci nő, és ő ki tudja nyújtani a lábát, mint én, míg nekem az is nehéz, hogy ülve maradjak”. Ez az az időszak, amikor a fizikai testet korlátként éljük meg. Mindaddig azonban nem tudunk közelebb kerülni sem magunkhoz, sem határainkhoz, sőt saját szükségleteinkhez sem, amíg ezt a duális (jó- rossz), és értékelő attitűdöt nem tudjuk elengedni. Amíg meg nem tudjuk engedni magunknak, hogy a dolgokat az önnön teljeségükben és aktuális valóságukban szemléljük. Talán ez az egyik legnehezebb dolog a jóga gyakorlása során, hogy a külső értékmérők helyett befelé forduljunk. Ebben a folyamatban gyakran testünk adja meg a kulcsfontosságú előrelépést, amikor is egy bizonyos idő múltán rádöbbenünk, hogy például lábunkat már kicsit jobban ki tudjuk nyújtani. Ez az első olyan mérföldkő, amikor a figyelmünk a külvilág felől befelé fordul, amikor a belső fejlődés útjára lépünk. Ez azonban még mindig csak a fizikai szint, amikor is testünk lehetséges eszközzé válik. Talán pont erre utal a jóga szó egy kevéssé ismert definíciója: igába hajt. Innentől a saját testünk válik értékmérővé, vagyis az, hogy mire képes a testem, meddig tudom kitolni teljesítő képességeim határát. Az önbecsülésben és az önértékelésben ez nagy előrelépés, mivel az emberben tudatosul, hogy képes a fejlődésre. A fejlődés képessége és ennek tudatosulása azonban még csak az első lépés. A fejlődést ekkor egy lineáris folyamatnak látjuk, ami előrelépések sorozat. A fejlődés még mindig egyfajta orientációt testesít meg, hogy egyre jobbá és jobbá kell válnom. Ebben az időszakban a külső értékekről, már a belső ideálok felé tolódik el a figyelmi fókusz, vagyis, hogy milyenné szeretnék válni (olyan jógás szeretnék lenni, aki képes tökéletesen kivitelezni a lefelé néző kutyát). Ilyenkor válnak kulcsfontosságúvá a határok. 

A határok, amik ebben a szakaszban gátló tényezőkké válnak. A határok, amik meggátolnak abban, hogy fejlődésünk zökkenőmentesen haladjon előre. Ilyenkor tehát testünkkel kapcsolatosan vegyes érzelmeink lehetnek. Amikor testünk „jó” állapotban van a fejlődés lehetőségét, azonban mikor fáradt, kimerült, feszült akkor a hátráltató tényezőt látjuk benne. A fejlődés iránti vágy arra sarkallhat minket, hogy határainkat átlépjük, meghaladjuk saját magunkat. Ez az időszak a határok átlépésének ideje. A fejlődés zászlaja alatt átlépjük testünk teljesítő képességét. Ez egy természetes állapot és az önismeretben is előrevivő lehet, azonban a sérülés veszélyét rejti magában. Határaink ugyanis folyamatosan változnak. Aktuális fizikai állapotunkat ugyanis rendkívül sok dolog befolyásolja, az aktuális mentális és lelki állapoton keresztül egészen az időjárásig. Az ember természeténél fogva a biztonságra és az állandóságra törekszik, így perspektíva váltásra és elfogadásra van szükség ahhoz, hogy elfogadjuk, nem lehetünk mindig topon. Amikor ez a szemléletváltás bekövetkezik, képessé válunk arra, hogy alázatosan viseltessünk saját testünk iránt. Ez az állapot, amikor képesek vagyunk a határainkra a maguk teljességében tekinteni. Nem akadályként tekintünk rájuk, hanem tényként, ami együtt jár egyfajta érzelemmentes viszonyulással is. Az érzelmi bevonódás megszűnésével képessé válunk a dolgok pontos és reális érzékelésére. Ekkor világossá válik, hogy határaink tekintetében nincs állandóság, mindig az aktuális állapotunk függvénye. Ez egy hatalmas lépés, ugyanis ekkor már képessé válunk arra, hogy saját szükségleteinket állítsuk az értékmérés origójába. Amikor idáig jut valaki, képessé válik arra, hogy megengedje magának, hogy elengedje a fejlődés lineáris szemléletét. Megszületik a magunkkal kapcsolatos türelem, tisztelet és alázat. A testünk és határaink ekkor értékes jelzőberendezéssé válnak, amely jó iránymutatásul szolgál aktuális mentális és szellemi állapotunkkal kapcsolatban. Határaink elfogadásával és tiszteletben tartásával képessé válunk arra, hogy megérkezzünk az itt és mostba.

Férfi és női szerepek, avagy ki hordja a nadrágot egy meleg párkapcsolatban

Jóska büszke rá, hogy megjavítja a wc tartályt, Marinak dagad a melle, hogy ő süti a legfinomabb rétest a városban. Jóska nem kezd el rétest sütni, Marinak eszébe sem jut a wc tartályt megszerelni. Mindketten megmaradnak a saját kaptafájuknál, nem kontárkodnak bele a másik ”dolgába”. Ismerős ugye? A heteroszexuális párkapcsolatokban nagyon sok ilyen tevékenységi kör, kompetencia terület előre le van osztva. Apa mosdik, anya főz… Ezek a tevékenységi körök gyakran a nemi szerepekhez kapcsolódnak, avagy a férfi feladata, hogy eltartsa a családját, a nő szerepe, hogy mosson, főzzön, takarítson és gardírozza a kölköket. Bár manapság azért már van némi változás ezen a téren, de azért a legtöbb esetben alapvetően tartjuk magunkat a jól bevált hagyományokhoz, tradíciókhoz. Tartjuk magunkat hozzájuk egyrészt azért, mert elvárja tőlünk a társadalom, másrészt tartjuk magunkat azért is, mert kicsi korunk óta jól ismerjük azokat a területeket, amikért felelőssé válunk nemi szerepünk következtében. Sanyi tisztában van vele, hogy a kocsi mosás az ő feladata, mert az apjától is ezt látta, Gizi pedig tudja, hogy a makacs foltok kiszedése rá vár, és ettől nem is riad vissza, mert anyukája átadta neki ez irányú tudását is. Nemünk tehát alapvetően meghatároz bizonyos irányvonalakat, amik mentén viselkedési formákat tanulunk, melyeket későbbi párkapcsolatunkban evidens módon kamatoztatunk is. Ezek a feladatok energia befektetéssel járnak, sűrűn szentségel miatta az ember időnként, de emellett megajándékoznak minket a hozzáértés, a kompetencia érzésével, illetve szerencsés esetben az elismeréssel („asszony te egy zseni vagy, hogy így kiszedted a foltot az ingemből”).

Mi a helyzet nálunk, melegeknél? Kinek a fennhatósága alá tartozik a konyha, kié a teregetés, ki szereli össze az új ikeás polcot, ki megy a piacra, ki csinálja a gyereket, ki szüli a gyereket, ki az úgy nevezett családfenntartó, ki az erős, ki a gyenge?

Sokszor halljuk a kérdést, hogy „na, ki a pasi/nő a kapcsolatotokban”. Természetesen szinte mindig elmondható, hogy az egyik fél maszkulinabb/femininebb, mint a másik. Két azonos nemű hetero testvérpárból is az egyik femininebb/maszkulinabb, mint a másik. Az tehát, hogy a meleg párkapcsolatban az egyik fél nőiesebb/férfiasabb, nem jelenti azt, hogy ő a nő/férfi a kapcsolatban. Egy meleg párkapcsolat nem is azon vágy függvényében szövődik, hogy a kapcsolat kitermeljen egy férfit és egy nőt. Ha erre vágynánk, akkor valószínűleg nem azonos nemű partnert választanánk. Az viszont tény, hogy a gördülékeny kapcsolathoz le kell osztani mindkét nem társadalmilag előírt viselkedésrepertoárját, vagyis valakinek ki kell takarítani a közös otthont, valakinek főzni kell, valakinek össze kell rakni az ikeás polcot és valakinek a kocsit is le kell mosni.

Ez a tény egyrészről hatalmas szabadságot jelent ezekben a kapcsolatokban, nem kell ugyanis a társadalmilag előírt normákhoz alkalmazkodni, hanem megvan a lehetőség ahhoz, hogy partnerek az alapoktól kezdve közösen alakítsák ki az egyéni viselkedéskészlet és feladatmegosztási mintát. Másrészről azonban ez egy sok türelmet, tudatosságot és őszinte nyílt kommunikációt igénylő tanulási és egyezkedési folyamat. Mondhatnánk, hogy ezeket az egyezményeket egy hetero párkapcsolatban is meg kell kötni, a meleg kapcsolatokban azonban egy teljes nemi szerepkört kell pótolni, szétosztani. Ez nem könnyű feladat, ugyanis a kapcsolat résztvevőinek sokszor olyan problémákat kell megoldaniuk, olyan helyzetekkel szembesülnek, amiben esetleg egyáltalán nincs, vagy csak kevéssé van gyakorlatuk. Az új helyzetekkel való szembesülés mindig stresszel jár, ami a kapcsolatra is rányomhatja a bélyegét. Nyilván az ellenkező nem szereprepertoárjának vannak olyan elemei, amit szívesen magunkra vállalunk, azonban jó eséllyel akad olyan is, amihez nem fűlik a fog a pár egyik tagjának sem. Azonban ezen utált viselkedéseket is el kell végeznie valakinek. Ezen feladatok leosztásához áldozatokra és kompromisszumokra van szükség. Ez a formálódási időszak tehát egyáltalán nem nevezhető feszültségmentesnek. Mindkét félnek kompromisszumokat kell kötni és nyitottá kell válnia új tevékenységi körök elsajátítására. Pozitívum azonban, hogy ez a tulajdonképpeni kényszer tanulásra és fejlődésre ad lehetőséget, sikeres kimenetel esetén erősíti a kapcsolatot.

Van azonban egy másik igen fontos szegmense a meleg kapcsolatoknak, ami ugyancsak eltér a hetero kapcsolatoktól. Ha röviden és tömören szeretném összefoglalni a „két dudás egy csárdában” kezdetű örökérvényű toposszal rukkolhatnék elő. Adott a kapcsolatban két azonos nemű, azonos nemre jellemző viselkedési eszköztárat hozó fél. Mindketten a saját viselkedésmintázatukból büszkék bizonyos képességeikre, illetve tudásukra és persze vannak olyan szegmensei is ennek a repertoárnak, amiben nem jók, de a külső elvárások miatt elsajátították („egy férfi legyen jó sofőr”- Sándor mindeközben utál vezetni). Természetesen a kevésbé preferált viselkedéseszköztárbeli elemekről szíves örömest lemond az ember és inkább azokat az elemeket tolja előtérbe, amiben elismerést kap. Mondok egy példát: Gábor és János egy pár. Gábor szeret vezetni és nagyon jól ismeri a titkos útvonalakat, amivel a dugókat el lehet kerülni. Ha János nem szeret vezetni, minden rendben, Gáboré a pálya. Gábor kiteljesedhet a vezetésben, János pedig végre mentesül az utált tevékenység elvégzése alól. Ha azonban János is imád vezetni, és ő is hasonlóan kreatív, ámde más útvonalakon kerüli el dugót, ott már lehetnek súrlódások. Előfordulhat ugyanis, hogy egyes nemi szerep viselkedésrepertoárjába tartozó viselkedés (pl. vezetés) az adott egyén énképének fontos része („Gábor vagyok, jó sofőr), vagyis fontos építő eleme önbecsülésének. Ha ez mindkét félnél így van, könnyen alakulhat ki versengés a felelek között. Ilyen esetben érdemes tudatosan odafigyelni arra, hogy mindkét fél önálló teret kaphasson, mondjuk vezetés terén. Fontos ez azért is, mert elképzelhető, hogy a feleknél az adott viselkedés tud teret biztosítani arra, hogy azt érezzék, elég jó partnerek. Anna és Liza mindketten imádnak főzni, és szeretik egymást finom főztjeikkel kényeztetni. Liza dominánsabb, így ő többet tartózkodik a konyhában, lassan de biztosan a konyha az ő felségterületévé válik. Anna mivel jó szakácsnak tartja magát, egyrészről nem tudja táplálni saját önbecsülését (ma is egy jót főztem, tehetséges szakács vagyok), illetve ezen felül azt élheti meg, hogy nem tud megfelelni a női szerepelvárásoknak, vagyis ha nem főz, nem elég jó barátNŐ. Így fennállhat annak a veszélye, hogy sem önmagát illetően, sem pedig a kapcsolatban nem tud kiteljesedni. Érdemes tehát törekedni arra, hogy akár a saját nemhez, akár a másik nemhez tartozó viselkedésrepertoárok elosztásánál egyensúlyi állapot alakuljon ki. Nem tehetjük meg partnerünkkel, hogy kiszemezgetjük magunknak a számunkra kedves tevékenységeket, a többit pedig a másikra lőcsöljük. Mert bár elképzelhető, hogy a feladatmegosztás számszerűsítve az egyenlőséget tükrözi, de ha az egyik fél csak olyan tevékenységeket végez, amiket utál csinálni, akkor a kapcsolatban az adott fél könnyen azt érezheti, nem igazságos a feladatmegosztás.

Meleg vagyok, hogyan tovább?...

Sokat hallhatunk, olvashatunk arról, hogy egy meleg ember életében a felszabadulás igazi pillanata az, amikor először előbújik. Hosszú és embert próbáló folyamat végeredménye a coming out akár saját magunk, akár a környezet felé követjük el, de mindenképp az újjászületésként és a régi terhek lepakolásaként aposztrofáljuk. Szerencsés az, akinek környezete megkönnyíti az elfogadásával, vagy legalábbis az elfogadásra törekvésével ezt az időszakot. Amikor az ember látja, hogy környezete az ő elfogadásán munkálkodik, erőt merít a téma további feldolgozásával kapcsolatban.

Coming out, mint első lépés az önazonosság felé

A comig out, ha egészen egyszerűen, lecsupaszítva akarjuk megfogalmazni, mondhatjuk azt, hogy a másság tényének tudatosulása, tudatosítása, annak kifejezése, hogy vállalom, nem úgy élek, mint a többségi társadalom tagjai. Felvállalom ezt magam előtt, és szerencsés esetben vállalhatom a környezetem előtt is. Ez egy döntés, ami arról szól, hogy vállalom azt, aki vagyok. Ez ekkor még ritkán jár együtt az elfogadással is. Az elfogadás egy hosszabb folyamat, ami rengeteg belső munkát igényel, amely során bizonyos dolgokat el kell engednünk, el kell gyászolnunk, és bizonyos ellentmondásokat fel kell oldanunk. Ehhez a munkához nagy belső erőre van szükség, illetve nagy segítségünkre lehet, ha külső erőforrásokból is tudunk meríteni.

Coming out, mint a gyászmunka első lépése

Amikor úgy dönt az ember, hogy bevállalja, azt hogy más, egy új világ nyílik ki, új lehetőségekkel. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egy másik világ ezzel párhuzamosan éppen összedől. Összedőlnek tervek, vágyak, álmok. István úgy tervezte 27 éves korára bedolgozza magát a cégbe, addigra lesz egy barátnője, akit szeret (ha beledöglik is), összeházasodnak, lakást vesznek, gyerekeket csinálnak, összejárnak a szomszédokkal szalonnát sütni és boldogan élnek, míg meg nem halnak. No de betoppan az életébe Barna, aki miatt teljesen összezavarodik, vagy úgy is mondhatjuk, beleszeret. István Barna mellett dönt. A barátnő kiesik, a feleség kiesik, a közös gyerek kiesik, és arra sincsen garancia, hogy a szomszédok éppen velük szeretnének majd szalonnát sütni. Ezeket a terveket, álmokat el kell engednie, el kell gyászolnia. Meg kell engednie magának az ezzel járó haragot, fájdalmat, és szomorúságot. Át kell élnie a bizonytalanságot, és a káoszt addig, míg meg nem születnek, ki nem forrnak az új tervek, álmok. Ez egy természetes folyamat. Az új értékek kialakulásában sokat segít, ha van körülöttünk olyan személy, pár, aki már előrébb van, vagy már túljutott ezen a folyamaton. Reményt kelt és megerősít abban, hogy túl lehet rajta jutni, illetve modellként szolgálhat, utat mutathat.

Coming out, mint megerősítés iránti igény

Gyakran látom a környezetemben, hogy vannak olyan melegek, akik másságuk tényét, mint egy homlokzatként tartják maguk előtt. Ezeknél az embereknél önmaguk elsődleges meghatározásaként szerepel az, hogy ők bizony melegek. „Sanyi vagyok, meleg”. Miközben Sanyi imádja a komoly zenét, él hal az olasz konyháért, rajong a francia irodalomért, szabadidejében pozsgások szaporításával foglalkozik, és egyébként remek informatikus, mégis azt tartja magával kapcsolatban az első helyen említendőnek, hogy meleg. Sanyi egy érdekes, kreatív ember, tudata és önmeghatározása mégis beszűkül személyiségének egyetlen aspektusára, szexuális orientációjára (fiúkat szereti). Miről árulkodik ez? Egyrészt mesél arról, hogy Sanyi erőt szeretne sugározni, azzal, hogy kijelent magáról egy olyan tényt, ami a többségi társadalomban nem feltétlenül ünnepelt dolog, azzal azt mondja, bátor vagyok és kiállok magam mellett. Sanyi valóban bátor. Ezzel azt mondja, megszoksz, vagy megszöksz. Elfogadsz, vagy mehetsz a francba. Sanyi egy erős szelekciós szűrőnek használja mássága tényét. Mint mindenkiben nyilván benne is az a vágy él, hogy fogadják el. A bátor oroszlán mögött, tehát valószínű egy pici kis cica van, aki azt akarja, hogy megsimogassák. Ez az erőteljes megerősítés iránti vágy arról szól, hogy Sanyi kívülről, a környezetétől várja a megerősítést, az áment, hogy „igen Sanyikám, rendben vagy, úgy, ahogy vagy”.  Miért is van erre szüksége? Azért mert bár egy hosszú belső munka eredményeként már felismerte a tényt, hogy meleg, de elfogadni még nem tudja.

Miért olyan nehéz elfogadni?

Kisebbséghez tartozni nehéz, főleg ha egy olyan csoporthoz tartozol, amihez negatív stigmák, értékítéletek tapadnak („a muszlimok terroristák”, „a csövesek lusták”, „az értelmiségiek fent hordják az orrukat”, „a buzik betegek és perverzek”…). A kisebbséghez általában, amúgy sem szoktak túl gyakran pozitív értékek tartozni. Ennek az az oka, hogy a kisebbségek valamiben mások, mint a többség, legyen az kultúra, szokások, vallás, vagy szexuális orientáció. Az emberek számára az ismeretlen mindig ijesztő. Mostanában elég gyakran hangzik el a „nekem nincs semmi bajom velük, csak csinálják a négy fal között” kezdetű mondat különböző kisebbségekkel kapcsolatban. Miről szól ez a mondat? A hamis elfogadásról és a félelemről. Minél távolabb legyenek tőlem, ne legyenek a szemem előtt, mert olyan dolgot csinálnak, amit én nem ismerek, ami megijeszt, tehát rossz. A félelem remek táptalaja az agressziónak, a támadás a legjobb védekezés ugyanis. A mássággal kapcsolatban ez úgy néz ki, hogy mivel rettegek az ismeretlen dolgokat művelő csoportoktól, ezért inkább eltávolítom őket érzelmileg és fizikailag is magamtól, teszem ezt csendes elhatárolódással, hangos buzizással, vagy agresszív viselkedéssel.

Sajnos nem csak a környezet nehezíti ezt a helyzetet, hanem gyakran mi magunk is. A többségi társadalom értékei születésünktől kezdve el vannak vetve bennünk, azonosulunk velünk, magunkévá tesszük őket. Nyilván a melegséggel kapcsolatban is sok enyhébb, erősebb, agresszívabb, szelídebb előítélet él bennünk. Ezekkel a belsővé vált előítéleteinkkel azonban szemtől szembe találjuk magunkat, amikor meglépjük a meglépnivalót és előbújunk. Az előbújáskor szembe találjuk önmagunkat azokkal a belsővé vált értékekkel, amik általában nincsenek összhangban ösztöneinkkel, szükségleteinkkel, érzéseinkkel. Ez nagy belső feszültséggel jár. Egyrészt, nem akarunk kiszorulni a többségből, ami fent tartja a vágyainkkal esetlegesen ellentétben álló belsővé vált értékeket, másrészt pedig önazonosak szeretnénk maradni. Számunkra negatív kimenetel lehet, ha egyértelműen az egyik oldal mellett tesszük le a voksunkat. Például ha a többségből való kiszorulás iránti félelem vezérel, háttérbe szorítom saját szükségleteimet. Ez megnyilvánulhat úgy, hogy nem bújok elő illetve úgy, hogy előbújok, de sok más téren nagy vehemenciával igyekszem azon, hogy besimuljak (divatos leszek, menő leszek…). Vagyis más területeken adom fel önmagam. Másik negatív kimenet lehet, hogy magamra szavazok és elutasítom a bennem lévő többségi társadalom által vallott értékeket. Ez egy erős hasítás, aminek szélsőséges formája lehet, hogy teljesen a többségi társadalom ellen fordulok azzal a jelszóval, hogy „én nem tartozom közétek, én más vagyok”. Ezzel azonban mi vagyunk azok, akik kirekesztjük, elszigeteljük magunkat.

Coming out, mint lehetőség

A coming outot a sok nehézségével együtt értelmezhetjük egy esélynek, egy belső munka első stációjának, amikor az előbújáshoz szükséges bátorságból fakadó erővel, vagy mondhatjuk úgyis, hogy énerővel, lehetőségünk nyílik arra, hogy önvizsgálatot tartsunk. Felfoghatjuk ezt úgyis, mint egy nagytakarítást a lelkünkben, értékeink között. A saját jólétünk érdekében megtehetjük, hogy vállaljuk azt a nem kis munkát, hogy szükségleteink, preferenciáink és a kívülről érkező értékek között rendet rakunk, feloldjuk a belső feszültségeket, ellentmondásokat. Ez egy lehetőség arra, hogy megtaláljuk saját értékeinket és feloldjuk belső feszültségeinket. Mivel környezetünk állandóan változik, a coming outok folyamatosak, ami kiváló vezérfonál lehet egy életen át tartó önrevízióhoz. 

Ars poetica

Jávorszky Eszter pszichológus vagyok. Az elmúlt néhány évben mióta tudatosan foglalkozom az emberi lélek rejtelmeivel összegyűlt néhány tapasztalat, gondolat, amiket szeretnék formába önteni, végiggondolni, összegezni, tisztázni. Remélem, hogy ezek az írások a Te és az Én épülését egyaránt szolgálni fogják. Kérlek, ha bármilyen gondolatod, hozzáfűznivalód van az írásokhoz, tedd meg, hogy megosztod velem a gondolataidat.